Ahogy egyre több nőnél kerül sor ADHD késői diagnózisára, a klinikusok egy rendkívül értékes információforrásra figyelnek fel, amely eddig szinte láthatatlan maradt: magukra a személyes történetekre. Ez egy alapvető kérdést vet fel: mit tudhatunk meg felnőtt nőktől arról, milyen volt diagnosztizálatlanul serdülőkorban élni, és hogyan hasznosítható ez a tudás a következő generáció korábbi és hatékonyabb támogatásában? Az előadás egy feltűnően visszatérő fejlődési mintázatot mutat be, amely azoknál figyelhető meg, akik lányként nőttek fel ADHD-val. A fókusz nem pusztán a figyelemzavaron van, hanem olyan visszatérő témákon, mint az érzelmek befelé fordítása, a tartós érvénytelenítés élménye, a perfekcionizmus és az énkép fokozatos elvesztése. A résztvevők lehetőséget kapnak arra, hogy a szorongás, a depresszió, az önsértés és a visszahúzódás megszokott klinikai képeit új megvilágításban lássák: nem elszigetelt zavarként, hanem alkalmazkodási válaszként értelmezve azokat. Az előadás páratlan betekintést nyújt abba, milyen hosszú távú következményei vannak annak, ha valaki gyermek- és serdülőkorában észrevétlen marad, és hangsúlyozza, milyen fontos a neurodevelopmentális eltérések vizsgálata már a lelki distressz első jeleinél. Ha tanulunk a ma felnőtt nők tapasztalataiból, segíthetünk abban, hogy a következő generáció ne váljon újabb „elveszett" nemzedékké.