Azok, akik 40, 50 vagy 60 éves korukban – esetleg még később – kapnak ADHD-diagnózist, általában évtizedeket töltöttek el azzal az érzéssel, hogy valamiképpen „mások", mint a körülöttük lévők. A diagnózis kimondása sokuknak óriási megkönnyebbülést jelent: végre van neve annak a sajátos gondolkodásmódnak, amellyel egész életükben küzdöttek. Ez a megkönnyebbülés azonban legtöbbször jogos haraggal vegyül – hiszen az elkésett felismerés miatt rengeteg évet veszítettek el anélkül, hogy megfelelő segítséget kaptak volna. Sokan gyászt és sajnálatot is éreznek mindazért, ami „lehetett volna belőlük„, ha korábban tudják, mivel állnak szemben. Előbb-utóbb azonban mindenki eljut oda, hogy valamiképpen megbékéljen a jelennel. Ez a folyamat jellemzően három szakaszon keresztül zajlik: az első az „ADHD-s agyam van, javítsuk meg!„; a második a „Hát igen… próbáltam megjavítani, de nem igazán sikerült"; a harmadik pedig az „Rendben, megértem és el is fogadom az ADHD-s agyadat – sőt, legtöbbször kifejezetten szeretem is, és igyekszem kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket." Ez a szekció visszatekint arra, hogyan befolyásolta az ADHD a résztvevők gyermekkorát és fiatal felnőtt éveit, miközben egy pillantást vet a jövőbe is – és meggyőzően üzeni mindazoknak, akik csak felnőttkoruk derekán vagy végén jutottak diagnózishoz: egy ADHD-s aggyal is teljes értékű, kiteljesedett életet lehet és érdemes élni.