Célkitűzés
Ritka, egyetlen génhez köthető (monogénes) mutációk egyre inkább lényeges szerepet kapnak az ADHD-s betegek bizonyos alcsoportjaiban. Vizsgálatunk ezeket a mutációkat elemzi a dopaminerg (DRD4, SLC6A3), glutamáterg (GRIN2A, SNAP25), noradrenerg (SLC6A2, ADRA2A) és szerotonerg (HTR1B, TPH2) neurotranszmissziót szabályozó gének tükrében. Vizsgáljuk azt is, hogy ezek a genetikai változatok hogyan befolyásolhatják a célzott, farmakogenetikai alapú kezelést.
Módszer
Szisztematikus áttekintést végeztünk a gyógyszerválaszra vonatkozó genetikai asszociációs és genomszintű (GWAS) tanulmányok elemzésével. Figyelembe vettük a kezelési eredményekhez köthető polimorfizmusokat és mutációkat. A genetikai variánsok és a terápiás hatás közötti összefüggéseket metaregresszióval értékeltük, figyelembe véve az életkort, a nemet és a komorbiditásokat.
Eredmények
Az SLC6A3 és a DRD4 eltérései a dopaminanyagcserét befolyásolják — ez kulcsfontosságú az ADHD tüneteiben —, és javítják a metilfenidát és az amfetamin hatékonyságát. Az ADRA2A C-1291G polimorfizmusa fokozza a metilfenidát-érzékenységet. A GRIN2A és a CACNA1C variánsai súlyosabb ADHD-val és gyengébb kezelési válasszal járnak. A SNAP25, a HTR1B és a TPH2 SNP-jei a stimuláns és az atomoxetin hatására adott választ módosítják.
Következtetések
A monogénes mutációk új lehetőséget jelentenek az ADHD klinikai változatosságának megértéséhez és a személyre szabott terápiák kidolgozásához. A farmakogenetikai elemzéseknek a GWAS-eredményekkel való ötvözése javíthatja a diagnosztikai pontosságot és optimalizálhatja a kezelési stratégiákat.