Célkitűzés
Az impulzivitás az ADHD klinikai képének egyik alapeleme, ám nem feltétlenül egységes konstruktum. A vizsgálat célja, hogy felnőtt ADHD-s betegeknél feltérképezze az impulzivitás szerkezetét és az egyes mérési módszerek közötti kapcsolatokat. Egy javasolt háromfaktoros modellt vizsgáltunk: téves válaszok (CE), neuropszichológiai tesztekből származó reakcióidő-jellemzők (RT) és önbevallás (SR).
Módszer
654 felnőtt klinikai adatait elemeztük, akik impulzivitás-mérőeszközöket — köztük a Barratt Impulzivitás Skálát — és figyelmet, interferenciát, gátlást vizsgáló neuropszichológiai teszteket töltöttek ki. Az impulzivitás súlyosságát normatív adatokhoz viszonyítva értelmeztük. Hálózati és konfirmatív faktoranalízissel (CFA) értékeltük a háromfaktoros szerkezetet; regressziós modellek vizsgálták a demográfiai és klinikai jellemzők hatását.
Eredmények
A stabil hálózati becslés és kellő statisztikai erő érdekében a mintát tíz véletlen iterációban 3:1 arányban osztottuk fel (492 hálózati elemzéshez, 162 CFA-hoz). Mindkét eljárás támogatta a háromfaktoros szerkezetet, ám az RT-faktor mutatkozott a legkevésbé stabilnak. Az impulzivitás szintje az SR-ben volt a legmagasabb, ezt követte a CE, és az RT-ben a legalacsonyabb. A regresszió szerint a demográfiai és klinikai jellemzők szignifikánsan összefüggtek az SR-rel és a CE-vel, de nem az RT-vel.
Következtetések
Eredményeink a klinikai felmérésekben háromfaktoros impulzivitás-szerkezetet támogatnak, és felhívják a figyelmet arra, hogy az önbevallást a teljesítményalapú tesztektől függetlenül kell értelmezni. A mérőeszközök — például a téves válaszok és a reakcióidők — közötti összhang arra utal, hogy a feladatok közötti ismételt tesztelés átfedő információt nyújt.