Célkitűzés
Az a tévhit, hogy az ADHD felnőttkorra megszűnik — együtt a felnőttkori egyértelmű diagnosztikai kritériumok hiányával — ellentmondásokhoz vezetett a betegség fennmaradásának megítélésében, és megnehezíti a megfelelő kezelést. A vizsgálat célja a DSM-5 alapján az ADHD-diagnózisok és altípusok folyamatosságának értékelése a felnőttkorba való átmenet során, szakellátási környezetben.
Módszer
Retrospektív adatokat gyűjtöttünk a madridi Infanta Leonor Egyetemi Kórház 59, ADHD-val diagnosztizált betegéről, akiknek tünetei 2 és 12 éves kor között kezdődtek. Az alcsoportokat a kezdeti diagnózis és az altípus stabilitása alapján képeztük; mind leíró, mind statisztikai elemzéseket végeztünk SPSS-szel.
Eredmények
A diagnózis fennmaradási aránya 93,2% volt. A fennmaradás erősen összefüggött a folyamatos követés szükségességével, de nem a nemmel, az életkorral vagy a jelenlegi kezeléssel. A fennmaradó és a remissziós csoport egyaránt magas komorbiditási szintet mutatott. Az eredetileg figyelmetlen altípus stabilabbnak bizonyult, 95,83%-os megőrzési aránnyal. A kevert altípus idővel jelentősebben csökkent, megőrzési aránya 71,4%.
Következtetések
Az ADHD stabilitása — megfelelő kritériumokkal mérve — magasabb, mint korábbi adatokból gondolnánk. A folyamatos követés elengedhetetlen, függetlenül az aktuális diagnosztikai státusztól, különösen a serdülő- és felnőttkor közötti átmenet idején.