Az ADHD-val élők gyakran számolnak be arról, hogy nehezen találják meg a helyüket, és úgy érzik, „álcázniuk" kell magukat, hogy elfogadhatóbbnak tűnjenek egy neurotipikus világban. Az ADHD stigmája sokak számára szégyellnivaló titokként nehezedik a diagnózisra. A tünetek elrejtésének — vagy legalább kevésbé feltűnővé tételének — van ugyan védő szerepe, ám ennek megvan a maga rejtett ára is.
Az előadás arra keresi a választ, miért alakul ki ez az álcázás, és hogyan táplálja a belső feszültségeket (például a szégyent), a kapcsolati nehézségeket (például a magányt), valamint magát a stigma fennmaradását. Emellett áttekinti azokat a kutatásokat, amelyek a hatékony — és a kevésbé hatékony — megközelítéseket vizsgálják: hogyan segíthetjük klienseinket abban, hogy levethessék az álcát, és ne csak beilleszkedjenek, hanem valódi odatartozást éljenek meg. A szóba kerülő módszerek között szerepel a pszichoedukáció, a mindfulness, az elfogadás- és elköteleződésalapú terápia (ACT) és a szociáliskészség-fejlesztés. Ezeket azonban jellemzően neurotipikus személyekre dolgozták ki és sztenderdizálták, ezért gyakran módosítani kell rajtuk, hogy ADHD-val élőknél is működjenek.