Aki 40, 50, 60 évesen vagy még később kapja meg az ADHD-diagnózist, jó eséllyel évtizedek óta érzi magát „másnak". Sokaknak megkönnyebbülés, hogy végre nevet adhatnak a saját gondolkodásmódjuknak. Ehhez a megkönnyebbüléshez azonban rendszerint jogos harag is társul, amiért ilyen sokáig kellett várniuk a pontos diagnózisra, és gyász az elszalasztott lehetőségek, a „mi lett volna, ha" miatt. A végén mégis mindenkinek meg kell békélnie a jelennel.
Ez a folyamat gyakran három szakaszban zajlik: 1) „ADHD-s az agyam, hát majd rendbe hozom!"; 2) „A fenébe, próbáltam rendbe hozni, mégis itt van velem"; 3) „Rendben, megértem és (legtöbbször) szeretem az ADHD-s agyamat, és felvállalom."
Az előadás egyszerre tekint vissza arra, hogyan határozta meg az ADHD az érintettek gyerek- és fiatal felnőttkorát, és előre a jövőbe: abban erősíti meg a későn diagnosztizáltakat, hogy ADHD-s aggyal is élhetnek teljes, kiteljesedett életet.