Attribúció
Ta treść nie jest jeszcze dostępna w Twoim języku.
Definíció
Az attribúció az a hétköznapi, többnyire önkéntelen gondolati folyamat, amellyel okot tulajdonítunk a viselkedésnek – a sajátunknak és a másokénak egyaránt. Amikor megpróbáljuk megérteni, miért tett valaki valamit, lényegében egy magyarázatot keresünk: a tett a személy belső tulajdonságaiból (jelleméből, képességéből, szándékából) fakad-e, vagy inkább a helyzet külső körülményeiből.
A szociálpszichológia ezt a két irányt belső (diszpozíciós) és külső (szituációs) oktulajdonításnak nevezi. Ha egy diák elkésik az óráról, a pedagógus tulajdoníthatja ezt belső oknak („lusta, nemtörődöm”), vagy külső oknak („elromlott a busz, beteg a testvére, akit el kellett kísérnie”). Ugyanaz a viselkedés, mégis gyökeresen más reakciót szül attól függően, melyik magyarázatot fogadjuk el – és épp ez teszi az attribúciót a mindennapi emberi kapcsolatok egyik csendes, de meghatározó mozgatójává.
Az attribúció nem hibás működés: az emberi gondolkodás természetes velejárója, hogy folyamatosan értelmet keres a körülötte zajló eseményekben. A probléma ott kezdődik, hogy ez az értelemkeresés rendszeres, kiszámítható torzításokkal jár – olyan mintázatokkal, amelyek miatt félreérthetjük egymást, és igazságtalanul ítélhetünk meg másokat.
Részletes leírás
Az attribúció kutatása Fritz Heider munkásságával indult a 20. század közepén: ő írta le, hogy az emberek amolyan „naiv tudósként” próbálják kifürkészni a viselkedés mögötti okokat. Az elméletet később mások is továbbfejlesztették – Harold Kelley azt vizsgálta, milyen információk alapján döntünk a belső és külső ok között, Bernard Weiner pedig azt, hogy a sikert és a kudarcot milyen okoknak tulajdonítjuk, és ennek milyen érzelmi és motivációs következményei vannak.
Weiner modellje a tanulás és a teljesítmény szempontjából különösen fontos. Szerinte az okokat három szempont mentén értékeljük:
- honnan ered (belső, a személyhez köthető – vagy külső, a helyzethez köthető);
- mennyire állandó (tartós, nehezen változó – vagy átmeneti, alkalmi);
- mennyire befolyásolható (kézben tartható – vagy az egyén hatókörén kívüli).
Ezek a szempontok döntik el, hogy egy kudarc után összetörik-e az ember, vagy újra nekifut. Aki a rossz jegyét így magyarázza: „buta vagyok” (belső, tartós, megváltoztathatatlan ok), az könnyen feladja. Aki viszont így: „ezúttal keveset készültem” (belső, de átmeneti és befolyásolható ok), az legközelebb másképp állhat neki. Ugyanaz a kudarc, mégis egészen más a folytatás.
Az oktulajdonítás azonban félre is csúszhat. A leggyakoribb torzítások:
- az alapvető attribúciós hiba – mások viselkedésénél hajlamosak vagyunk túlbecsülni a belső (jellembeli) okokat, és alábecsülni a helyzet szerepét;
- az önkiszolgáló torzítás – a saját sikerünket szívesen tulajdonítjuk magunknak (belső ok), a kudarcunkat viszont a körülményeknek (külső ok);
- a szereplő–megfigyelő eltérés – másokat a jellemük alapján ítélünk meg, magunkat viszont a helyzetből magyarázzuk.
Az alapvető attribúciós hiba
A torzítások közül az alapvető attribúciós hiba a legfontosabb a pedagógiai és segítő munkában, ezért érdemes külön kiemelni. Lényege, hogy amikor más ember viselkedését magyarázzuk, hajlamosak vagyunk a személyiségében keresni az okot, miközben szinte vakok maradunk a helyzetre, amelyben az illető éppen van.
Egy hétköznapi példa: ha valaki ránk szól a sorban, könnyen rásütjük, hogy „modortalan” – ahelyett, hogy belegondolnánk, talán épp egy nehéz nap végén, kimerülten áll ott. A jellem („ilyen ember”) kéznél van és kényelmes magyarázat; a helyzet („ilyen napja van”) láthatatlan, és több erőfeszítésbe kerül végiggondolni.
Az iskolában ennek súlyos tétje van. Ha egy pedagógus a házi feladat hiányát automatikusan a gyermek jellemének tulajdonítja („lusta”, „érdektelen”), könnyen szem elől téveszti a hátteret: az otthoni nehézségeket, a tanulási akadályt, akár egy esetleges krízishelyzetet. Az állandó címke ráadásul önbeteljesítővé válhat: a gyermek lassan elhiszi, amit a környezete mond róla, és úgy kezd viselkedni, ahogy elvárják tőle – a „lustának” bélyegzett tanuló valóban felhagy a próbálkozással, hiszen úgyis hiába.
Főbb elemek és technikák
-
A belső és külső ok kettőssége – Minden viselkedés-magyarázat e két pólus között mozog: a tett a személyből fakad, vagy a helyzetből. A kérdés ritkán dönthető el biztosan, mégis öntudatlanul mindig választunk – és a választás meghatározza a reakciónkat.
-
Az alapvető attribúciós hiba – Mások tetteinél túl gyorsan nyúlunk a jellem-magyarázathoz, és túl ritkán vesszük számba a körülményeket. Minél kevesebbet tudunk valakiről, annál inkább a személyiségére fogjuk, amit tesz.
-
Az önkiszolgáló torzítás – A saját énképünk védelmében a sikert magunknak, a kudarcot a körülményeknek tulajdonítjuk. Ez rövid távon óvja az önbecsülést, hosszú távon viszont megnehezíti az őszinte önismeretet és a tanulást a hibáinkból.
-
Az ok állandósága és befolyásolhatósága – Nem mindegy, hogy egy kudarcot tartós, megváltoztathatatlan oknak („tehetségtelen vagyok”) vagy átmeneti, alakítható oknak („most keveset gyakoroltam”) tulajdonítunk. Az előbbi feladáshoz, az utóbbi újrapróbálkozáshoz vezet.
-
Az attribúciós átkeretezés – A magyarázatok megtanulhatóan átformálhatók. Ha egy gyermeket abban segítünk, hogy a kudarcát befolyásolható okra vezesse vissza (erőfeszítés, módszer) a megváltoztathatatlan helyett (képesség), azzal a kitartását és a motivációját erősítjük.
Kapcsolódó fogalmak
Gyakorlati jelentőség
Az attribúció a pedagógiai és segítő munka egyik legcsendesebb, mégis legmélyebben ható tényezője, mert eldönti, hogyan értelmezzük a ránk bízott gyermek vagy a hozzánk forduló ember viselkedését – és ezzel azt is, hogyan bánunk vele. A felnőtt, aki tudatában van a saját attribúciós torzításainak, sokkal igazságosabban és segítőbben tud reagálni.
Mire érdemes figyelni az iskolai vagy segítői környezetben:
- a viselkedés mögött nemcsak a jellemet, hanem a helyzetet is keresni kell: „mi történhetett vele?”, nem csak „milyen ember?”;
- a tartós, megbélyegző címkék kerülése („lusta”, „agresszív”) – ezek leszűkítik a gyermek mozgásterét és torzítják önképét;
- a kudarc átkeretezése befolyásolható okra: nem a „tehetségtelenság” az ok, hanem az, hogy a gyerek „még nem találta meg a módszert”;
- a saját önkiszolgáló torzítás észrevétele: a konfliktusban a felnőtt is hajlamos magát a helyzetből, a gyermeket a jelleméből magyarázni.
A segítő szakember akkor jár el a leginkább támogatóan, ha a viselkedést nem azonnal megítélendő dologként, hanem megfejtendő jelzésként kezeli. A „miért tette?” kérdés, ha őszintén, a helyzetre is nyitottan tesszük fel, gyakran egészen más válaszhoz vezet, mint amit az első, ösztönös jellem-magyarázat sugallhat.
Az attribúció ismerete végső soron önismeret is: ha tudjuk, milyen torzítások felé hajlik a gondolkodásunk, akkor tudatosan lassíthatunk, mielőtt ítélkezünk. Ez a néhány másodperces megállás – „lehet, hogy nem ilyen ember, csak ilyen helyzetben van” – sokszor épp az a pillanat, amelyben az elhamarkodott ítélet átfordul a másik megértésébe.
Ajánlott irodalom
- Weiner, B. (1985). An attributional theory of achievement motivation and emotion. Psychological Review, 92(4), 548-573. https://doi.org/10.1037/0033-295x.92.4.548
- Gilbert, D. T.; Malone, P. S. (1995). The correspondence bias. Psychological Bulletin, 117(1), 21-38. https://doi.org/10.1037/0033-2909.117.1.21
- Jones, E. E.; Harris, V. A. (1967). The attribution of attitudes. Journal of Experimental Social Psychology, 3(1), 1-24. https://doi.org/10.1016/0022-1031(67)90034-0
- Storms, M. D. (1973). Videotape and the attribution process: Reversing actors' and observers' points of view. Journal of Personality and Social Psychology, 27(2), 165-175. https://doi.org/10.1037/h0034782
- Nisbett, R. E.; Caputo, C.; Legant, P.; Marecek, J. (1973). Behavior as seen by the actor and as seen by the observer. Journal of Personality and Social Psychology, 27(2), 154-164. https://doi.org/10.1037/h0034779
- Jones, E. E. (1979). The rocky road from acts to dispositions. American Psychologist, 34(2), 107-117. https://doi.org/10.1037/0003-066x.34.2.107
- Hamilton, V. L. (1980). Intuitive psychologist or intuitive lawyer? Alternative models of the attribution process. Journal of Personality and Social Psychology, 39(5), 767-772. https://doi.org/10.1037/0022-3514.39.5.767
- Weiner, B. (1979). A theory of motivation for some classroom experiences. Journal of Educational Psychology, 71(1), 3-25. https://doi.org/10.1037/0022-0663.71.1.3
- Stevens, L.; Jones, E. E. (1976). Defensive attribution and the Kelley cube. Journal of Personality and Social Psychology, 34(5), 809-820. https://doi.org/10.1037/0022-3514.34.5.809