Humanisztikus pszichológia
Ta vsebina še ni na voljo v vašem jeziku.
Definíció
A humanisztikus pszichológia azt a pszichológiai irányzatot jelöli, amely az embert aktív, fejlődésre képes lényként értelmezi. Középpontjában az egyén szubjektív élményei, belső tapasztalatai, önazonossága és kapcsolati működése áll, nem pedig a viselkedés puszta megfigyelése vagy a tünetek mechanikus kezelése.
Részletes leírás
A humanisztikus pszichológia a 20. század közepén jelent meg válaszként a behaviorizmus redukcionista szemléletére és a klasszikus pszichoanalízis determinisztikus felfogására. Az irányzat abból indul ki, hogy az ember alapvetően képes a fejlődésre, az önmegértésre és a belső egyensúly helyreállítására, ha megfelelő kapcsolati és érzelmi feltételek állnak rendelkezésre.
A humanisztikus megközelítés hangsúlyozza:
- az egyéni élmények jelentőségét,
- az önreflexió és önismeret szerepét,
- a választás és felelősség fontosságát,
- a kapcsolatok gyógyító erejét,
- az értelmes, hiteles életre való törekvést.
Ez a szemlélet nem elsősorban diagnosztikai kategóriákban gondolkodik, hanem abban, hogyan éli meg az egyén saját helyzetét, kapcsolatait és belső folyamatait.
Főbb elemek és technikák
-
A szubjektív élmény központi szerepe – Az egyén belső tapasztalatait nem mellékes tényezőnek, hanem a megértés kiindulópontjának tekinti.
-
Feltétel nélküli elfogadás – A segítő kapcsolat alapja az ítélkezésmentes, elfogadó hozzáállás, amely lehetővé teszi az önfeltárást.
-
Empátia és megértő jelenlét – A másik élményvilágának pontos, torzításmentes megértésére való törekvés.
-
Hitelesség a kapcsolatokban – A segítő nem szerepet játszik, hanem saját személyével, őszinte módon van jelen a kapcsolatban.
-
Az önmegvalósítás lehetősége – Az ember alapvető törekvése a belső képességei kibontakoztatása és az önazonos élet felé haladás.
-
A kapcsolat mint gyógyító tér – A változás elsődleges közege nem a technika, hanem a kapcsolat minősége.
Kapcsolódó fogalmak
Gyakorlati jelentőség
A humanisztikus pszichológia szemlélete különösen fontos a pedagógiai és segítő munkában, mert:
- erősíti a gyermekek és fiatalok önértékelését,
- támogatja az autonómia és felelősség fejlődését,
- biztonságos kapcsolati keretet teremt a fejlődéshez,
- csökkenti a stigmatizáló és címkéző megközelítéseket.
A pedagógus vagy segítő nem „javít”, hanem kísér, támogat és teret ad a fejlődésnek. Ez a szemlélet alapozza meg számos kapcsolatorientált, traumaérzékeny és személyközpontú megközelítés működését.
Források / Ajánlott irodalom
- Rogers, C. R. (1957). The necessary and sufficient conditions of therapeutic personality change. Journal of Consulting Psychology, 21(2), 95-103. https://doi.org/10.1037/h0045357
- Bohart, A. C., & Tallman, K. (). Clients: The neglected common factor in psychotherapy. The heart and soul of change: Delivering what works in therapy (2nd ed.)., 83-111. https://doi.org/10.1037/12075-003
- Maslow, A. H. (1943). A theory of human motivation. Psychological Review, 50(4), 370-396. https://doi.org/10.1037/h0054346
- Joseph, S., & Murphy, D. (2012). Person-Centered Approach, Positive Psychology, and Relational Helping. Journal of Humanistic Psychology, 53(1), 26-51. https://doi.org/10.1177/0022167812436426 Forrás megnyitása
Szinopszis
A tanulmány Carl Rogers személyközpontú megközelítését köti össze a pozitív pszichológiával és a kapcsolatalapú segítéssel. A szerzők szerint a kliensközpontú irányzat máig sajátos és alternatív megközelítés, mert a terápiás változás motorját a szervezeti értékelő folyamatban (organismic valuing process) látja, és ebből vezeti le a nondirektív gyakorlatot. Rámutatnak, hogy a személyközpontú pszichológia számos alapgondolata — a terápiás kapcsolat, a belső motiváció és az emberi potenciál hangsúlya — a kortárs fősodratú pszichológiában is jelen van, és hidat kívánnak építeni e területek között.