Bevezető

Tento obsah ešte nie je dostupný vo vašom jazyku.

Bár az ADHD-t napjainkban gyakran diagnosztizálják, a kórkép önálló diagnózisként csak a 20. század második felében jelent meg. Az 1950-es évekig a hasonló tüneteket mutató gyermekeket legfeljebb „minimális agyi diszfunkció” vagy hiperkinetikus szindróma címkével illették, és az ADHD fogalma ekkoriban még nem létezett formálisan. Amint az előző fejezetben bemutattuk, az ADHD diagnosztikai kategóriaként elsőként az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai kézikönyvében, a DSM-ben jelent meg, ahol először még figyelemhiányos zavar (ADD) néven szerepelt, majd terjedt el fokozatosan világszerte, bár a diagnózis értelmezése és gyakorlata országonként jelentősen eltért.

A következőkben áttekintjük, hogyan változott a diagnosztizált ADHD gyakorisága (prevalenciája) 1950-től napjainkig globálisan, külön kitérve a gyermek- és felnőttkori adatokra, valamint egyes országok közötti különbségekre. A trendek jobb megértése érdekében áttekintjük az ADHD diagnosztikai kritériumainak változását és a diagnózis elterjedését, valamint a vonatkozó statisztikai és nemzetközi összehasonlító adatokat.

Az Egyesült Államokban az ADHD-t a hivatalos diagnosztikai kategóriává válását követően nagyon alacsony gyakorisággal diagnosztizálták, az iskoláskorú gyerekek körében a diagnózis előfordulása az 1970-es években mindössze 1% körül volt. Ez az arány az 1980-as évekre már 3–5%-ra emelkedett az USA-ban. A növekedés egyik oka a diagnosztikai kritériumok bővülése és az orvosok, pszichológusok egyre nagyobb figyelme a figyelemzavaros gyerekek iránt. Az 1990-es években az ADHD egyre ismertebbé vált: az USA-ban ekkor ~4–5%-os prevalenciát becsültek iskoláskorúaknál. Ebben az időszakban Európában ennél alacsonyabb diagnózisszámot regisztráltak – részben a szűkebb diagnosztikai kritériumok (pl. az ICD-10 „hiperkinetikus zavar” kategóriája sokkal szigorúbb) és a kisebb társadalmi tudatosság miatt.

Az 1990-es évek és 2000-es évek fordulóján robbanásszerűen növekedett az ADHD diagnózisok és kezelések száma több országban. Az Egyesült Államokban az 1990-es évek elején indult el a diagnosztizálási hullám: a gyermekpszichiátriai ellátásban és az oktatási rendszerben egyaránt nagyobb hangsúlyt kapott a figyelemzavar felismerése. Számos tényező – például az 1991-ben az ADHD-vel élő gyerekek számára is jogosultságot biztosító amerikai Egyének fogyatékosságai oktatási törvény (IDEA), a megnövekedett szülői érdekvédelem, az egyre több tudományos bizonyíték a zavar neurobiológiai alapjairól, valamint az új, hosszú hatású stimuláns gyógyszerek engedélyezése – mind hozzájárultak ahhoz, hogy az ADHD diagnózis gyakorisága az 1990-es években és a 2000-es években is meredeken emelkedjen.

Az USA-ban 2007-re a 4–17 éves fiatalok 7,8%-a kapott ADHD diagnózist – szemben a két évtizeddel korábbi ~5%-kal. Sőt, 2016-ra ez az arány ~10% körülire nőtt, 2022-re pedig már meghaladta a 11%-ot (kb. 7 millió gyermeket érintve). Ezzel párhuzamosan más fejlett országokban is emelkedett a diagnózisok száma, de általában mérsékeltebb ütemben. A 2010-es évekre az ADHD világszerte a leggyakoribb diagnosztizált gyermekkori pszichiátriai zavarok közé került.

Fontos kiemelni, hogy a tudományos kutatások szerint a valódi ADHD-val élők aránya nem feltétlenül növekedett olyan drámai mértékben, mint ahogy a diagnózisok számának emelkedése sugallja. Egy átfogó, három évtizedet felölelő elemzés megállapította, hogy standardizált diagnosztikai eljárásokat alkalmazva nem mutatható ki növekedés az ADHD prevalenciájában az elmúlt 30 év során. A különböző vizsgálatokban megjelenő eltérő adatok elsősorban módszertani különbségekre – úgymint eltérő diagnosztikai kritériumok, információforrások, populációk – vezethetők vissza. Például a DSM diagnosztikai rendszert alkalmazó felmérések tipikusan magasabb arányokat találnak, míg az ICD-10 „hiperkinetikus zavar” kategória szigorúbb módszertanára épülő becslések alacsonyabb arányokat állapítottak meg. Továbbá regionális összehasonlítások kimutatták, hogy ha azonos módszert alkalmaznak, az ADHD prevalenciája hasonló mértékű a különböző országokban, és a látszólagos különbségek nagy részét a diagnosztikai gyakorlat eltérései magyarázzák.

Összességében elmondható, hogy 1950-től napjainkig az ADHD diagnosztizálásának aránya jelentősen megnőtt, különösen az 1980-as évektől kezdve. Míg a valódi előfordulási gyakoriság globálisan valószínűleg stabil, a felismerési arány és a diagnózis felállításának gyakorisága a tudatosság növekedésével, az egészségügyi ellátórendszerek fejlődésével és a diagnosztikai kritériumok változásával együtt emelkedett. Az alábbiakban részletesebben bemutatjuk a gyermek- és felnőttkori ADHD prevalenciáját, és összehasonlítjuk néhány ország adatait.