Az ADHD prevalenciája felnőttek körében

Sokáig úgy vélték, hogy az ADHD „kinőhető” és elsősorban gyermekkori zavar. Ennek megfelelően az 1990-es évekig felnőtteknél alig diagnosztizálták az ADHD-t. Az 1990-es évektől kezdve a szakirodalomban egyre nagyobb hangsúlyt kapott az a felismerés, hogy az ADHD tünetei nem feltétlenül szűnnek meg a serdülőkor végére, hanem sok esetben felnőttkorban is fennmaradnak. Ennek hatására megindult a felnőttkori ADHD diagnosztikai kritériumainak kidolgozása, és az elmúlt két évtizedben világszerte egyre több felnőttet diagnosztizáltak, ahogy a szakemberek egyre pontosabban azonosították a felnőttkori megjelenési formákat.

Jelenleg globális szinten a felnőtt népesség mintegy 2–5%-ára becsülik az ADHD előfordulását, az alkalmazott definíciótól függően. A DSM-V (2013) szerint a felnőttek között mintegy 2,5%-os prevalencia valószínű, míg ha a szubklinikus, de jelentős tüneteket produkáló eseteket is beleszámítjuk, akár 6-7% is lehet azok aránya, akik ADHD-s tünetekkel küzdenek.

Egy 2020-as globális metaanalízis megkülönböztette a perzisztens felnőttkori ADHD-t (amely gyermekkorban kezdődött és felnőttkorra is fennáll) és a szimptómás ADHD-t (ahol a felnőtt egyén jelenleg mutat ADHD tüneteket, függetlenül a gyerekkori diagnózistól): előbbi prevalenciáját 2,58%-ra becsülték, míg utóbbiét 6,76%-ra. Ez világszerte mintegy 140 millió felnőttet jelent a szigorúbb és mintegy 366 millió főt a tágabb meghatározás szerint 2020-ban.

A felnőttkori ADHD diagnosztizálásának gyakorisága országonként is eltér. Az Egyesült Államokban egy 2006-os nagymintás felmérés 4,4%-os felnőtt ADHD-prevalenciát mutatott (ez kb. 8–9 millió felnőttet jelent az USA-ban), 2021-re 8,7 millió amerikai felnőttet tartottak nyilván ADHD-val. Európában a felnőttkori ADHD kevésbé diagnosztizált, de a legújabb epidemiológiai vizsgálatok szerint a prevalencia megközelíti az amerikai adatokat, ha az amerikai protokollok szerint szűrik: pl. a World Mental Health Survey adatai szerint a felnőtt ADHD (DSM-IV kritériumok alapján) globálisan ~2,8%, és Európában is hasonló értéket találtak bizonyos országokban. Ugyanakkor egyes helyeken a hivatalos diagnózisszám nagyon alacsony: például egy angliai háziorvosi regiszter adatai szerint 2018-ig a felnőttek csupán ~0,1%-át diagnosztizálták ADHD-val.

A felnőttkori diagnózisok számának növekedése különösen a 2010-es években volt látványos, sok fejlett országban. Ennek hátterében egyrészt az áll, hogy az ADHD-s gyermekek kb. 50–60%-ánál a tünetek felnőttkorban is fennmaradnak, másrészt az orvosok és páciensek tudatossága is nőtt az ADHD élethosszig tartó jellegéről. Továbbá a COVID-19 pandémia is hatással volt: 2020 után világszerte megnőtt a mentális egészségügyi ellátás iránti igény, és sok felnőtt ekkor fordult először szakemberhez koncentrációs problémák, figyelmi nehézségek miatt, amelyekről kiderült, hogy ADHD-val magyarázhatók.

Összehasonlításképpen: míg gyerekkorban az USA-ban kiemelkedően magas a diagnosztizálási arány, felnőttkorban az országok közötti különbségek csökkenni látszanak. A fejlett országokban (Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Ausztrália) a felnőtt ADHD becsült prevalenciája többnyire 2–4% között mozog. Ázsiában valamivel kevesebb felnőtt kap hivatalos diagnózist – például Kínában, Shenzhen városában egy felmérés 1,8%-os felnőtt ADHD-prevalenciát talált –, de a diagnosztizált esetek száma egyébként Ázsiában és azon belül Kínában is emelkedést mutat.

Összességében elmondható, hogy a felnőttkori ADHD létezése ma már tudományosan elfogadott, és egyre több országban dolgoznak ki ellátórendszereket az érintettek számára.