Másodlagos és közösségi traumatizáció

Definíció

A másodlagos traumatizáció az, amikor egy segítő, pedagógus, szülő vagy más közeli személy traumatikus élményekről hallva, azokkal érzelmileg azonosulva maga is a trauma tüneteit kezdi mutatni. A harmadlagos traumatizáció pedig akkor jelentkezik, amikor a traumatizált személyhez közel álló további egyének – pl. munkatársak, iskolaközösség tagjai – közvetetten szenvedik el a trauma következményeit.

Részletes leírás

A másodlagos traumatizáció nem közvetlen esemény következménye, hanem az áldozat esetének megiusmerése, történetének meghallgatása, figyelemmel kísérése, vagy a traumatikus élményekre való empatikus reagálás során jön létre. Gyakran érinti:

• a pedagógusokat, ifjúságsegítőket,
• a gyermekvédelemben dolgozókat,
• a pszichológusokat, szociális munkásokat,
• a családtagokat, barátokat.

A közösségi harmadlagos traumatizáció során a trauma „társas teret” érint: egy iskolai osztályban történt súlyos traumás esemény például érintheti az osztálytársakat, az egész tanári kart, sőt az iskolai közösség egészét – akár úgy is, ha közvetlen tanúi nem is voltak az eseménynek.

A másodlagos traumatizáció hasonló tüneteket okozhat, mint maga a közvetlen trauma:

• álmatlanság, rémálmok,
• irritabilitás, hangulati ingadozások,
• szorongás, fokozott érzelmi reaktivitás,
• érzelmi kiégés, motivációvesztés,
• testi panaszok (pl. fejfájás, gyomorproblémák).

A harmadlagos traumatizáció során kialakulhat:

• bizalomvesztés intézményi szinten,
• félelemmel teli légkör,
• tehetetlenségérzés, hibáztatás,
• közösségi polarizáció, konfliktusokat okozó feszültségek.

Főbb elemek és technikák

1. Pszichoedukáció A segítők tájékoztatása a másodlagos és harmadlagos traumatizáció természetéről, tüneteiről, kockázati tényezőiről. A tudás csökkenti a bizonytalanságot és segíti a korai felismerést.

2. Érzelmi határok és szerephatárok tudatosítása Annak gyakorlása, hogy a segítő a hallott történetekkel együttérző, de nem azonosul túlzottan; felismeri, mikor kezd „belecsúszni” a kliens érzelmi állapotába.

3. Reflektív gyakorlatok Rendszeres önreflexió, esetmegbeszélés, naplózás vagy szupervízió igénybevétele, ahol a segítő biztonságos keretek között beszélhet a megterhelő élményekről.

4. Érzelmi szabályozást támogató technikák Légzőgyakorlatok, grounding, rövid stresszcsökkentő technikák alkalmazása a napi gyakorlatban, különösen megterhelő események után.

5. Támogató szakmai kapcsolatok Kollegialitás, „támogató hátország” kiépítése: olyan munkaközeg, ahol megengedett segítséget kérni és megosztani az érzelmi terheket.

6. Terhelésmenedzsment és önvédelem A túlzott ügyteher, érzelmileg megterhelő feladatok és határidők tudatos szabályozása; az önmagára fordított idő védelme.

7. Intézményi válaszok kialakítása Protokollok azokra a helyzetekre, amikor egy közösséget érint trauma (pl. csoportos feldolgozás, többletpszichológusi jelenlét, kommunikációs irányelvek).

8. Felkészülés a krónikus stressz kezelésére Mindennapi jólléti gyakorlatok (alvás, mozgás, pihenési rituálék, regeneráció), amelyek a hosszú távú terhelés ellen hatnak.

9. A „nem viszem haza” technikák gyakorlása Munka lezárási rituálék, tudatos elhatárolódás az érzelmi tartalmaktól munkaidő után, hogy elkerülhető legyen az érzelmi kimerülés.

Kapcsolódó fogalmak

• Lelki egészség
• Kiégés (burnout)
• Reviktimizáció
• Traumafeldolgozás
• Szupervízió
• Empátiás túlterhelés

Gyakorlati jelentőség

A segítő szakmákban dolgozóknak – köztük pedagógusoknak és ifjúságsegítőknek – elengedhetetlen gondoskodni saját mentális egészségükről, hiszen mások támogatása csak akkor lehetséges, ha a segítő maga stabil. Fontos:

• az önreflexió és a trauma hatásainak tudatosítása,
• a szupervíziós lehetőségek rendszeres igénybevétele,
• az érzelmi határok megtartása (pl. „nem viszem haza a történetet”),
• az egészséges terhelési határokat biztosító munkaszervezés, pihenés, feltöltődés,
• támogató munkaközösség kialakítása. Iskolai szinten:
• elengedhetetlen a traumát átélt gyermek körüli közösség támogatása,
• szükség lehet csoportos feldolgozó beszélgetésekre, pszichológusi közreműködésre,
• figyelni kell arra is, hogy ne váljon a trauma a közösségben elhallgatott témává, fontos, hogy biztonságos körülmények között meg lehessen beszélni.

Források / Ajánlott irodalom

• Figley, C. R. (1995). Compassion Fatigue: Coping With Secondary Traumatic Stress Disorder in Those Who Treat the Traumatized.
• Rothschild, B. (2006). Help for the Helper: The Psychophysiology of Compassion Fatigue and Vicarious Trauma.